Az ördögtől való szentség - gondolatok a házasságról

Nem is tudom létezik-e napjaink húszas, harmincas éveit taposó "fiataljai" számára rettegettebb intézmény, mint a házasság. Míg anyáink/apáink korában - ami valljuk be, azért nem volt még olyan rég - és azt megelőzően is, házassággal szentesíteni két ember szerelmét és közös jövőképét a leghétköznapibb dolognak számított, manapság azt hisszük, hogy az ilyen cselekedet felér egy máglyahalállal. Kérdőjelek végtelen sora villan fel a fejemben arra vonatkozóan, hogy mi tette a házasság intézményét szentségből (a katolikus egyházban még mindig annak számít ugye...) ördögtől valóvá? Számtalanszor jön velem szembe ilyen - olyan vélemény a házaséletre vonatkozóan, legtöbbjük negatív. Ezekből szemezgettem...

"Nem akarok gyereket"

Khm... És ennek mi köze a házassághoz? Értem én, hogy nagy divat manapság az árukapcsolás és két pár cipő mellé jár egy neonrózsaszín esernyő is, ami pont arra lesz jó, hogy az előszobafalon még több kacat lógjon, de azért a gyerekvállalás az nem ide tartozik. Egy közös döntésen alapuló életre szóló "kaland", bármennyire groteszk is. Gyereket vállalni, apám az nem sétagalopp, és baromira nem olyan rózsaszín, mint ahogyan azt oly sokan leírják - bár manapság egyre többen engedik meg maguknak azt is, hogy beszéljenek az árnyoldalairól (Hála Istennek!). Ennél fogva érthető, hogy erre a kihívásra sokan nemet mondanak. Ha ők ketten vannak és történetesen egy párt alkotnak, akkor nincs kérdés. Még mindig meg lehet magukat gondolni később - közösen!!! - vagy ki lehet tartani a döntésük mellet. Az egymás iránti elköteleződésen ez mit sem változtat. Persze a kérdést nem árt tisztázni, mielőtt még komolyabb vizekre evezünk... nem feltétlen házassággal, akárcsak a kapcsolat komolyra fordulásával. 

"4-6-8-10 éve együtt vagyunk, illene már megkérni a kezét"

Na, hát ezek azok a házasságok - szerencsés esetben csak jegyességek, mert a házasságig már nem jutnak el - amiknek szinte biztosan válás lesz a vége. Egyrészt, minden kapcsolatnak - mint amúgy minden másnak is - megvan a maga dinamikája, fejlődési íve, ami során, ha egy bizonyos ponton hosszú időre megreked, akkor könnyen elfásul, kiüresedik. Az ehhez kapcsolódó időintervallumokat nyilván kapcsolata válogatja, de azért egy egészséges sztenderd azt hiszem mindenki számára adott.

Amúgy meg kérem, "illene"?! Tessék? A magam részéről én senkihez nem szeretnék feleségül menni azért, mert illene. Illik átadni a helyünket buszon/villamoson, előre engedni a hölgyeket, meg levenni a sapkát ha belépünk valahova, de házasságot kötni, mert "illene"?! Mi van?!

Házasságot azért kötünk, mert szeretjük egymást és mindketten egyértelműen és magabiztosan úgy érezzük, hogy közös erővel könnyebb nekünk, egymást tiszteljük, támogatjuk, meghallgatjuk, megértjük, őszinték vagyunk és képesek vagyunk a hétköznapokban az élet minden terén produktívan együtt működni. Ennél fogva - mivel jó nekünk együtt - szeretnénk, ha ez a jövőben is így maradna. Ez pedig kérem, ha így van, - főleg manapság - különleges és egyedi dolog, kincset ér. A mai világban amikor a kutyának is szülinapi tortát veszünk - félreértés ne essék, én is az enyémnek - ez tényleg ne érdemelne meg egy napot, amikor megünnepeljük? Hát...

"Az olyan régimódi dolog"

Ja, szerintem is... ahogy öreganyám tepertős pogácsája... na az is régimódi, és mégis szeretjük, ma is megállja a helyét. Mi több, százszor jobb, mint bármelyik pékségben kapható példány. Attól, hogy valamit nem tegnap találtak ki, régóta alkalmazzák, még megállhatja a helyét napjainkban is. Az őszinteség, a hűség, a becsület, a tisztelet, ezek is mind régi, klasszikus értékek. Normális, értékes emberi kapcsolatot - nem csak párkapcsolatot - ezek nélkül most sem lehet kialakítani... 

"Majd meghízik az asszony/ember (vagy mindketten...)"

"Az csak egy papír"

Igen. A WC papír is. Ellenben azért megnézném mire mennénk nélküle. Meg úgy az emberiség életében megszokott "papírok" nélkül... A diplomák, leletek, bankszámlakivonatok, tulajdoni lapok és egyéb papírok nélkül. Együtt élünk, nem kell arról papír... Értem én, hogy "szokásjog", de ennyi erővel akkor mindenki látta, hogy ide jártam iskolába, tudja az orvos, hogy mi bajom van, a ház amiben lakom, hát az meg kié lenne másé, mint az enyém? Minek ezekről papír?!

"Minek az a fölhajtás?"

Milyen fölhajtás? Az esküvőnk olyan, amilyenné tesszük... Ha meghívjuk a szülőfalunk apraja - nagyját, akkor nagy lesz, hangos és nem utolsó sorban drága. Ha meg tartunk egy szűkkörű, diszkrét vacsorát akkor meg kicsi, csendes... na jó, drága attól még lehet...

A "de a Józsiéknak a lánya, az is meghívott minket, illene őket visszahívni..." mondatokat meg hagyjuk. Nehogy már ezen múljon valami a 21. században, amikor mindenhonnan az folyik, hogy "merj önmagad lenni", "azt tedd, ami neked jó"...stb. Ez alól az esküvő sem kivétel... aztán meg ugye majd életünk végén feltesszük magunknak a kérdést, hogy "és végül mit szóltak...?"

"Elveszítem a szabadságomat"

Na pardon! Abban az esetben, ha úgy érzed, a jelenlegi kapcsolatodban korlátoznak, akkor egyrészt már elvesztetted, másrészt ott valami nincs rendben. Természetes és normális, hogy egy párkapcsolati közösségben bizonyos dolgokban kompromisszumokat kötünk. "Én nem lépek ki vizes lábbal a fürdőszoba szőnyegre, hogy te utána zoknival belelépj, ha te nem az ajtóra teríted a vizes törülközőt, amit utána ennek következtében nem lehet becsukni." Ez kompromisszum. Az, ha valaki nem élheti a saját életét is - a közös mellett - az viszont baj. Ez nem azt jelenti, hogy úton útfélen nőkkel/férfiakkal cicázik, titkos randevúkat szervez..stb, hanem azt, hogy hódol a hobbijának, barátokkal tölt időt, tanul, fejlődik, magyarán mondva rendelkezik énidővel, amit arra fordít amire csak szeretne. Sértődés és megvető pillantások nélkül. A lakáson belül, egy légtérben is lehet külön időt tölteni, de persze lehet ezt fizikailag egymástól távol is. Szüksége is van rá mindkét félnek! Éppen úgy, ahogy a minőségi, közösen eltöltött időre is!

Na, ez mondjuk tényleg szokott sikerülni. Ellenben lehet ellene tenni, tudatosan oda lehet figyelni, hogy két évvel később ne gurulva menjünk moziba. Nem könnyű, de lesz még más is, ami nem lesz az. Vonzónak maradni pedig nem csak a párkapcsolatunk miatt fontos, hanem saját magunk miatt is. Az önértékelésünk, önbecsülésünk nagyban függ attól, hogy mennyi időt és energiát fordítunk a saját jóllétünkre, legyen szó akár az egészségünkről, akár a külső megjelenésünkről. Az igényesség fontos! Magunk miatt elsősorban és ezt a párunk is díjazni fogja.

"Utána már olyan szürke lesz minden, ellaposodik a dolog"

Ha hagyod barátom, akkor biztos. Ehhez viszont tényleg nem kell papír, menni fog anélkül is. Élmények - együtt és külön egyaránt - közös programok, beszélgetések, új dolgok kipróbálása - kinek - kinek fantáziája és igénye szerint - közös és önálló tervek és azok megvalósítása, egymás kölcsönös támogatása a célok elérésében, hát ha te ebben unatkozol... meglepődnék. Ja, hogy van munkád, van hol laknod, meg akkor most már férjhez mentél/megnősültél és akkor "leülhetsz"? Akkor neked nem csak a házasságod, az életed is szürke és lapos lesz...

"Mi lesz, ha..."

Na, hát ez az, amit nem lehet tudni. Ha körültekintően választottunk társat és nem csak úgy vagyunk a kapcsolatban - meg az életben se - hanem azt aktívan alakítjuk, fejlesztjük, óvjuk és vigyázzuk, akkor elvileg nem lehet baj. Őszinteség és kommunikáció! Ezek a kulcsszavak. Persze van, hogy így sem sikerül, 100% garancia nincs. Arra sincs, hogy ma még hazaérünk vagy holnap reggel felébredünk...stb. Azért még el fogunk indulni hazafelé ma is...

Végezetül, sokaktól hallottam már, hogy "az olyan végleges, ami ijesztő". Nos, a halálon kívül nem sok dolgot tudok - talán egyet sem - ami végleges. Az mondjuk tényleg ijesztő. Azonban ha úgy érezzük megtaláltuk azt az embert, akivel közösen még a hétköznapok is szebbek, akivel valóban társai tudunk lenni egymásnak az élet minden területén, akivel megértjük és minden egyes innen - onnan hozott rossz tulajdonságunkkal együtt is szeretjük, becsüljük és tiszteljük egymást, akivel segíteni, támogatni tudjuk egymást az egyéni céljainkban és ki tudunk tűzni, el tudunk érni közöseket is, akivel együtt nem kevesebbnek, hanem többnek érezzük magunkat, akiben bízunk és hiszünk... nos, vele összekötni az életünket "hivatalosan is" véleményem szerint nem ijesztő, hanem felemelő, és az, hogy megadatott az élettől ennek a lehetősége, ajándék. 

Persze mindig lehet baj. Mindig jönnek majd nehézségek, nem egyet értések, kísértések, hibák, ballépések, de ha valóban el tudunk köteleződni egymás mellett, akkor ezeket is képesek leszünk együtt túlélni. Amikor pedig úgy érezzük, hogy minden erőfeszítésünk ellenére nem jól alakulnak a dolgok, még mindig ott a lehetőség szakemberhez fordulni közösen.