Gyermekeink védelmében...

Karácsony közeledtével mind többet gondolunk a rászorulókra, elesettekre, nincstelenekre, betegekre, azokra az embertársainkra, akik - bár nem csak karácsony ünnepének közeledtével, hanem egész évben - ilyen vagy olyan módon, de segítésre szorulnak. Ez idő tájt valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva - kit jobban kit kevésbé - elönt minket egyfajta vágy az iránt, hogy segíthessünk. Annak ellenére pedig, hogy manapság divatosabb állatokat menteni/segíteni (félreértés ne essék, magam is állatszerető és állatmenhelyeket támogató ember vagyok) ilyentájt eszünkbe jutnak a gyerekek. Azok a gyerekek, akik valamilyen oknál fogva nem tölthetik az ünnepet szeretteik, családjuk körében...

Más kérdés, hogy sok esetben a "vannak" szó nem jelent többet annál, minthogy az élők sorát gazdagítják, de hogy hol teszik mindezt, azt csak a jó Isten tudja... vagy lehet, hogy ő se...

És innen persze az út már csak "felfelé" vezethet... Egyesek szülei, akiről biztosan tudni, hogy életben vannak, könnyen lehet, hogy megtalálhatók valamelyik BV intézet falai között (jobb esetben csak az egyik fél.)

Más esetekben a szülők holléte ismert, és az is, hogy valamilyen oknál fogva aktuálisan "nem képesek gondoskodni" a gyermekükről.

Ezt el lehet és el is kell fogadni. Tetszik/nem tetszik ilyen bizony van. Van, hogy az ember olyan élethelyzetbe kerül, hogy egyszerűen képtelen biztosítani a gyermek számára még az alapvető szükségleteinek ellátását is. Bízom benne, hogy ez a helyzet sokunk számára elképzelhetetlen, de ha az is, attól még létezik.

Igen, ők azok, akik - jobb esetben - minden bizonnyal most is épp valamelyik gyermekotthon egyik csoport szobájában várják sorsuk jobbra fordulását - sajnos legtöbbször mind hiába.

Mielőtt még könnyes szemmel ráförmednénk a saját csemeténkre, hogy felhívjuk szíves figyelmét, lám, hány szerencsétlen gyerek él az országban, akinek nincsenek szülei, és őfelsége milyen hálás lehet, hogy egyáltalán mi vagyunk neki, tisztázzunk valamit...

De, vannak...

Legalábbis a legtöbb esetben - persze akad azért bőven kivétel is - a gyermekotthonban elő gyerekeknek igen is vannak szülei. Mi több, nagyszülei, nagynénijei, nagybácsijai, (sokszor már felnőtt korú) testvérei, unokatestvérei és így tovább...

Sosem irigy, mindig elmondja, hogy inkább én (meg az idősebb tesóm - ha van ilyen) legyek itt, mint a kistervérem. Neki otthon a helye, jobb neki ott.

Hogy "jobb-e" neki, relatív... Egy azonban biztos, még ha rosszabb is, úgy érzi tartozik valahová.

Tartozik valahová, tartozik valakihez. Van referencia személy az életében, akivel nap mint nap találkozik és még ha nem is egészséges módon de kötődik.

Azt azonban már nehezebb a fentiekhez hasonló megértéssel és empátiával szemlélni, amikor a szülők - bár nem ütközik nagy akadályba - egyáltalán nem látogatják a gyermekeiket. Sokszor arra hivatkozva, hogy nincs pénzük az utazásra. Mi több, elvárják, hogy a gyermek rendszeresen látogassa őket a lakóhelyükön, amit persze ő előszeretettel meg is tesz, hiszen "hazamegy".

"Hazamegy" egy olyan veszélyeztető közegbe, ahonnan valamiért annak idején kiemelték.

Kiemelték, mert rá nézve veszélyes volt, ellenben az azóta született 1-2-3... kisebb testvérére valamilyen fura oknál fogva nem az...

Ennek következtében a kistestvérek otthon nevelkednek, de ő nem mehet haza... Legföljebb ha hazaszökik, vagy gyámi engedélyt kap, de akkor is csak néhány napra maximum.

A szakellátásban élő gyermekek életéből ez a legalapvetőbb dolog, ami a leginkább hiányzik. A referencia személy, vagy nevezzük úgy az elsődleges gondozó, aki "helyettesíti" a szülőt, vagy is állandóságot és ez által biztonságot hoz a gyermek életébe.

Persze van, aki enni ad, aki ruhát vesz, aki mos, aki főz, aki takarít, aki aludni küld, aki felkelt reggel...stb. Talán nem is extrém azt mondani, hogy nagyjából minden héten más... Nevelők, gyermek felügyelők (önhibájukon kívül!) jönnek - mennek, néhányan csak napokat (van, aki annyit sem!) töltenek el a rendszerben, de akad pár szívósabb, akik 1-2 évet is képesek kihúzni. Mások, akik ennél tovább maradnak, már csak megszokásból, vagy jobb lehetőség hiányában nem váltanak. Ezek miértjeit hosszú - hosszú oldalakon keresztül lehetne fejtegetni, de akiről itt most szó kell, hogy essen az a gyermek maga. Mert igen, ő az, aki valahogy, - bár elvben minden az ő érdekében történik úgy, ahogy - mindig a legvégére marad...

Észrevétlenül, céltalanul és reményt vesztve tengeti gyermeki, majd tinédzser éveit, megismer számtalan gondozót, néhányat talán meg is kedvel, majd rendre elveszít. Még a szülei/családja "elvesztését" sem gyászolta el igazán - jó eséllyel ebben szakszerű segítséget nem is kapott - de máris újabb és újabb veszteségek érik.

Számára nincs olyan személy, aki mellett azt érzi, igazán fontos lenne. "Haza", ha megy is néha, csak látogatóba, ahol aztán van alkalma szembesülni azzal, mennyire "vígan" zajlik tovább az élet, nélküle... A szülő/k, rokonok már az újonnan született testvérekre fókuszálnak, 1-2 napig talán örülnek az idősebb gyermeknek, de az igazság sokszor az, hogy ő csak egy plusz éhes száj, akit etetni kell amíg "otthon" van. A nagykorú - esetenként amúgy idő közben tehetőssé vált - testvér megtehetné ugyan, de nem veszi magához. Indok mindig akad, hogy miért. Nincs neki ideje, nem olyan életet él, miegymás... Ő persze ragaszkodik, és büszke is! Sokat mesél bent a "családjáról", a kint lévő testvéreiről, a végtelennek tűnő rokonságról..., valójában még sincs senkije. Akik vannak, azok a sorstársak. Ugyanazzal a mélyen mardosó, keserű és emészthetetlen, mégis újra és újra a felszínre törő kérdéssel a szívükben: "én miért nem kellek sehova? Miért csak terhére vagyok mindennek és mindenkinek...? A tanárnak, a nevelőnek, a portásnak, a takarítónak, a vezetőnek, az államnak, de még a tulajdon anyámnak sincs szüksége rám..."

S mire felnő - bár azt általában nem várja meg - már tudja: "hogy ha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg". (József Attila - Tiszta szívvel  - részlet) Az ördög pedig meg is veszi bizony..., így lesz belőle még gyermekként alkohol és/vagy drogfüggő, prostituált, bűnöző, törvényen kívüli, aki legtöbbször tudat alatt, de mindent csak egyetlen egy cél érdekében tesz, amire mindig, egész eddig életében a legjobban vágyott, hogy egyszer végre ő is tartozzon valahová...