Mozaikcsalád... – amikor „az én gyerekem meg a te gyereked veri a mi gyerekünket”- az ide vezető út „szépségei”

Azokban az évtizedekben, amelyekben köztudottan és már - már társadalmilag elfogadottan - mi több, lassan elvártan! - a házasságok több, mint fele válással végződik, ugyanakkor nagy százalékban úgy, hogy mire ráeszmélünk, hogy nincs közünk egymáshoz, már letettük a beton biztos alapkövét a közös jövőnknek - legyen is az bármilyen - vagyis született közös gyermekünk óhatatlanul nyer létjogosultságot a mozaikcsaládok intézménye.

Mindez a maga valójában egyáltalán nem ördögtől való gondolat, hiszen ki akarna a 20-as 30-as 40-es éveiben járva sírig tartó magányra berendezkedni, és valljuk be, van azért annak némi romantikája, ahogyan két megtört szív egymásra talál. A gyerek pedig nem apa/anya nélkül nő fel... csillaghullás, naplemente, happy end.

Igen ám, de mint általában, emberi mivoltunkból adódóan - mely sajnos hibázásra hajlamosít - elfelejtünk számításba venni néhány nem elhanyagolható tényezőt.

Az első és legfontosabb dolog az, hogy bár el lehet válni, lehet ezt tenni szépen is és csúnyán is, mi több nem is kell házasnak lenni, külön lehet menni az aktuális partnertől, de hiába minden kapálódzás, a közös jövő - a gyermek által - biztosítva van. Akkor is így van ez, ha mindkét fél a pokol legmélyebb bugyrában, egy éjfekete üstben rotyogva képzeli el a másikat, és akkor is, ha valamelyest - ritkán teljes mértékben - megmarad közöttük egy kielégítő, semleges viszony. A gyermekkel kapcsolatos jövőbeni egyeztetés - iskolaválasztás..., félhivatalosan fogalmazva a gyermek életét érintő fontos kérdésekben való rendelkezés - az életünk szerves részét fogja képezni így biztosítva kiváló táptalajt az egyet nem értésnek és az ebből következő ilyen-olyan módon ténylegesen, vagy csak látszólagosan rendezni pórbált konfliktusoknak. Ekkorra ugyanis már világos, hogy a valaha egy párt alkotó felek egyetlen egy dologban tudtak egyet érteni - és van, hogy még ebben sem! - mégpedig abban, hogy egyszer és mindenkorra váljanak el az útjaik. Nos, ezt alapul véve jó eséllyel a gyermek jövőjét illető kérdésekben is adódhat majd némi nézeteltérés.

A nézeteltérésnek pedig jó eséllyel már részese lesz adott esetben mindkét fél új párja, akik persze - és természetesen teljesen jogosan! - változatos módokon reagálnak a kialakult helyzetekre. Vannak, akik féltények, míg vannak, akik igyekeznek betölteni a villámhárító szerepét. Nagy hirtelen, ha "ideális" esetet veszek alapul, a konfliktusban lesznek minimum négyen, a volt partnerek és a volt partnerek új párjai, akik igyekeznek a számukra legelőnyösebb megoldást kicsikarni (itt még ugye el lehetne időzni azzal is, hogy kinek mi is a legelőnyösebb...?)

A helyzet abszolút vesztese: a gyerek. Az ő szemszögéből ugyanis adott - szűkösen számolva - 2-4-ig terjedő személy, akik jelen pillanatban konfliktusban állnak. Legoptimálisabb esetben minden a konfliktusban részt vevő személyhez szeretetkapcsolat fűzi, az ő olvasatában pedig a konfliktus okozója nem más, mint jómaga... Életkortól és a konfliktus súlyosságától függően ilyenkor megy világgá, kezd újra bepisilni, magába zárkózik, elutasítóvá válik, játszmázni kezd...stb. Mindenki gondolja tovább, ahogyan szeretné...

A másik fontos dolog, amiről megfeledkezünk, hogy adott egy elhibázott kapcsolat, ami mellett mi valamikor, valahol a tér - időben egyszer már letettük a voksunkat. Örök hűséget fogadtunk, vagy ha azt nem is, úgy döntöttünk, hogy az illető személlyel vállvetve, közösen próbálunk érvényesülni az élet nevű játékban. Ez a kapcsolat pedig valahol, valamin elsiklott. Joggal csorbul meg a világba vetett hitünk és a bizalmunk is. Ellenben, amikor gyermekkel az életünkben kezdünk új kapcsolatba, akkor az új személy nem csak a mi életünknek fogja szerves részét képezni, hanem minden bizonnyal az övének is. Abban az esetben, ha velünk él, nyugodtan mondhatjuk, - még ha csúnya és nyers is így - hogy nem csak magunk mellé választunk párt, hanem új apát/anyát is választunk. Nyilvánvaló, hogy a "régi" partnert nem lehet és nem is kell kitörölni a csemete életéből, de ha valaki gyakorlatilag 0-24-ben mellettünk van, óhatatlan, hogy egyben apává/anyává is válik az ifjú számára. Könnyebb talán úgy megérteni, ha azt mondjuk a trónörökös számára referencia személlyé válik. Tanul tőle - akár jót akár "rosszat" is - példaképpé válhat és ugyanúgy számít majd rá (is), mint a vér szerinti szülőre. Ez természetes és helyénvaló folyamat. Optimális esetben lehet pozitív kimenetelű és a gyerkőc érezheti azt, hogy "két apja/anyja van". Feltéve, ha ezt lehetővé tesszük a számára...

A mozaikcsalád, mint olyan, azért is érdekes, mert számtalan felállás létezik. Megesik, hogy csak az egyik fél hoz gyermeket a kapcsolatba, a másik gyermektelen, létezhet, hogy mindkét fél maga neveli az előző kapcsolatból született utódot, lehet úgy, hogy csak az egyik, vagy úgy is, hogy egyik sem. Mindezeket a változatokat még fűszerezheti közös gyerek születése is, és így tovább, a variációk száma, ha nem is végtelen, legalábbis számos...

Ami viszont biztos és megmásíthatatlan, ha a két felnőtt között nincs teljes egyetértés és töretlen bizalom mind gyermeknevelés mind minden más téren, akkor így vagy úgy, de megette a fene az egészet. Itt kanyarodnék vissza ahhoz a gondolathoz, hogy ha veled él az előző kapcsolatból származó ifjonc, akkor nem csak magad mellé választasz párt... Teszed ezt úgy, - és épp ezért nincs egyszerű dolgod - hogy az előző kapcsolat kudarca okán bizalmad jó eséllyel megrendült. Ámde immáron nem csak, mint jó társ kell tudnod bizalmat szavazni az új partnernek, hanem mint jó szülő is. Tudom, tudom, az a te gyereked... Ellenben mindannyian az életed szerves, aktív részei, tőled elválaszthatatlanok. Nem tudsz - és nem is szabad - falat húznod közéjük azzal, hogy a másikra nem tekintesz teljes értékű szülőként. Természetesen a másik fél sem teheti meg azt, hogy elhatárolja magát a te gyermekedtől, hiszen veled együtt őt is választja. Egy család pedig - még ha két fős is, amit csak két felnőtt alkot - nem működhet (jól) egységes nézetek, egységes gondolkodás, egyszerűbben szólva annak a bizonyos "egy kőnek a fújása" nélkül. Legyen szó életvitelről, pénzügyekről, célokról, karrierről, vagy gyermeknevelésről...

Jó eséllyel ez az, ami nem volt meg, vagy menet közben valahol elveszett az előző, kudarcba fulladt kapcsolatban is. Ugyanazt a hibát - csak másképpen - pedig kár lenne elkövetni. Ahhoz, hogy valakivel teljes értékű és kielégítő kapcsolatban élhess teljes értékű bizalmat kell szavazzatok egymásnak. Amikor egymást választjátok nem csak egy jó kiállású fiatalembert, vagy egy csinos hölgyet választotok, hanem minden mást is, ami hozzá tartozik. A munkáját, a felmenőit, a barátait, a hobbijait és - ha van - a gyermekét is. Felelősek vagytok a döntésért, és a felmerülő problémákért is közösen kell felelősséget vállaljatok egy szoros és megbonthatatlan egységet alkotva. Ez pedig sokszor áldozatokkal, alkalmanként fájdalommal jár. Ugyanakkor, ha valóban átgondoltan, tiszta tudattal és szívvel döntöttetek egymás mellett akkor sikerülni fog. Amennyiben nem így történt, akkor csak ismételni tudom önmagam, megette a fene az egészet. A helyzet abszolút vesztese pedig: a gyerek...

Sokan gondolhatjátok most úgy, hogy persze, ilyen nincs csak a mesében, ez nem az igazi élet...stb. Jelentem, igazatok van. Az ilyen kapcsolatok épp olyan ritkák, mintha csak a tündérmesékben fordulnának elő. A működésük ugyanakkor a legkevésbé sem hasonlít a tündérmesékhez. Alkalmanként fájdalmas és minduntalan "verejtékes" munkával alkothatók meg, és tarthatók fenn. Elvétve ugyan, de léteznek...

Ezt a fájdalmat és verejtékes munkát azonban könnyebb nem vállalni. Könnyebb tovább állni, új partner után nézni, mással megpróbálni és talán újra és újra ugyanabba a hibába esni... 

Gondolom nem kell mondanom, a helyzet abszolút vesztese: a gyerek...